Hálaadó Istentisztelet!

Volt miért hálát adni most vasárnap a nagyalásonyi és dabronyi, valamint előző vasárnap a nemesszalóki és vidi evangélikus közösségekben, hisz az Úr Isten sok ajándéka, amivel elhalmozott minket egész évben igazán szükségessé tette a hálaadást.

A héten történt devecseri katasztrófa pedig a nagyalásonyi és dabronyi hálaadást egészen különös módon aktuálissá tette.

A négy gyülekeztből háromban úrvacsorai közösséggel zárult az istentisztelet, ahol közel 50 evangélikus élt Krisztus Urunk felénk nyújtott csodálatos ajándékával.

Az igehirdetés szövege itt olvasható:

Kedves testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

A mai istentiszteletünk lényegét magamnak úgy fogalmaztam meg, a küldetését, hogy ez egy gyakorló istentisztelet.

Ezt a kifejezést, hogy gyakorolni minden bizonnyal mindenki, akinek vannak gyermeke, unokája, vagy van valamilyen hobbija, amit űz, az ismeri.

A gyakorolni szó azt jelenti, hogy valami amiben nem vagyunk biztosak, amit nem tudunk túl jól csinálni, ami nehezünkre esik, abban jártasságot, abban tapasztalatot szerezzünk.

Akkor amikor ma körbenézek a világunkban, és leszűkítve ma végig nézek környezetünkön és közösségünkön, akkor nagyon sok mindent lát az ember, amiben fejlődni kéne, amit újra kéne tanulnia a közösségeknek, amire rá kéne állítani életünket, amit be kéne újra gyakorolni és az egyik ilyen dolog én azt hiszem, a hálaadás.

A nemesszalóki oltár

Elszokott ez a világ a hálaadástól. Elszoktunk attól, hogy valami ami nem a miénk, amit nem saját erőnkből állítottunk elő, amit kapunk, azt megháláljuk.

Elszoktunk ettől, mert ez a mai világ azt sugallja számunkra tudatosan, vagy tudatlanul, hogy minden a miénk. Mindennek mi vagyunk az urai. Mindent mi irányítunk.

És az ember ezt a gondolkodásmódot szívébe zárva, ezt a világnézetet tudatosítva bizony szép lassan el is hiszi, hogy a föld amin lakik, a föld, amin dolgozik, az élet amit minden nap él, a teste, amiben létezik, a szíve ami újra-újra másodpercről másodpercre dobban az-az övé. A fölött ő rendelkezik.

Pedig ez nincs így. Egy-egy természeti katasztrófa, egy-egy nehezebb év, egy-egy fájó veszteség döbbenti csak rá az embert igazán arra, hogy nem vagyunk urai teljes mértékben lelkünknek, testünknek, életünknek, világunknak, hanem bizony ki kell mondani, de ki vagyunk szolgáltatva a világ erőinek, a világ mozgatóinak.

Gyakorolnunk kell tehát a hálaadást, és ez az istentisztelet kedves testvérek ehhez nyújthat segítséget.

Segítség megérteni azt, hogy a mindenség Ura teremtette a világot és benne ezt a föld nevű bolygót!

Segítség megérteni azt, hogy életünk teremtő Ura az, aki elhívott minket erre a földi vándorútra.

Segítség megérteni azt, hogy a mi megváltó Urunk adta testünket és lelkünket és ő is kéri tőlünk számon.

Segítség lehet mindezt megérteni, és begyakorolni azt, hogy az Úr Isten felénk áradó sok-sok ajándékáért, hogyan adhatunk neki hálát, hogyan mondhatunk neki köszönetet.

Mert bizony hálával tartozunk minden új reggelen. Hisz élhetünk, hisz együtt lehetünk szeretteinkkel, hisz van mit ennünk, van mit innunk, van mivel ruházkodnunk, és bár ezek a dolgok teljesen természetesnek tűnnek, de például a devecseri katasztrófa bizony felhívja számunkra a figyelmet, hogy ezek ebben a földi létben nem minden esetben természetes.

És a hála szava ajkunkon még inkább aktuális akkor, amikor itt a szomszédban minden elveszett, amikor szerte a világban arról hallunk, hogy ezer és ezer ember éhezik, ezer és ezer ember pusztul el betegségek, természeti katasztrófák által.

És az Úr Isten minket mégis megtartott ebben az évben is, mégis adott mit enni, adott mit inni, adott mivel ruházkodni.

Ezen a héten egyik este leültem a televízió elé és az egyik csatornán megakadt a szemem. Egy lepusztult környezet tárult elém, ahol egy jól szituált fiatalember alig látott ki szemüvegén keresztül könnyei miatt.

Egy kemény, nagydarab, jó kiállású férfi volt a képernyő előtt, és kegyetlenül sírt. Már ez a kép megakasztotta a figyelmemet, és akartam tudni, mi keseríthette el ennyire ezt az embert.

Ahogy néztem tovább a műsort szép lassan kezdtem megérteni, miről is van benne szó.

Pár angol fiatalt felkértek, hogy hagyják egy-két hétre maguk mögött családjukat, munkájukat, eddigi életüket és utazzanak el a világ másik végére, egy szegény ország még szegényebb vidékére, és álljanak be az ottani tavat körülvevő gát építésébe.

Látszólag jó bulinak tűnhetett ez a program a fiatalok számára, és 5-6 helyi ember mellé szegődve el is kezdték a munkát. De szép lassan azt vették észre, hogy nincs gépek nélkül erejük, nincs igazán kitartásuk, nincs igazán bátorságuk végezni ezt a munkát és szép lassan kezdtek lelkileg teljesen összetörni a vízben gázolva, dobálva a vályogtéglákat az egyik helyről a másikra.

Döbbenetes volt látni, hogy ezek a civilizációhoz szokott fiatalok hogyan fásultak el teljesen egy hét leforgása alatt, és hogyan omlottak össze akkor, amikor megtudták, hogy bizonyos emberek egész életükben ezt a munkát végzik reggeltől estik erejüket megfeszítve, és átszámolva több napi munkájuk annyit ért fontban, mint a síró férfi egy órás irodában üldögélő és aktákat pakolgató munkája.

A nagyalásonyi oltár

És ez az ember ezt hallva, és az egész körülményt megismerve, hogy emberek mit küzdenek az életben maradásért, az ételért, a létezésért a föld más területén, sírva fakadt és azt mondta: most már tudom, mi a fontos az életemben. Most már tudom becsülni családomat, tudom becsülni munkámat és mindazt ami körülvesz engem Angliában. Hálát tudok adni életemért.

Kedves Testvérek sokszor vagyunk úgy, és sokszor érzem én is magamon, hogy nem tudok megelégedni. Hogy nem tudom azt mondani, igen mindenem megvan, ami kell az élethez. Sokszor vagyok úgy, hogy hajtom az életet, próbálok minél több mindent megszerezni és nem vesszem észre, hogy tulajdonképpen minden ami kell, ami szükséges, az már az enyém Isten kegyelméből.

Nos akkor amikor a mai igét halljuk, akkor erre a nagyon veszélyes hibára figyelmezteti a vándorlását lassan befejező, az ígéret földjére érő népét az Isten.

Arra emlékezteti, honnan jött. Milyen sok ajándékot kapott az életben már. Mennyi széppel és jóval elhalmozta az Úr Isten az övéit. És milyen veszélyes mindezt elfeledve, minderről tudomást sem véve felfuvalkodni és megfeledkezni az Úrról.

Vigyázz! kezdi az Úr az igét!

És ez a Vigyázz!- ez a felkiáltás ma belehasít országunk, népünk, de községünk és közösségünk életébe is!

Vigyázz! Mert mindaz, amitől tart az Úr, hogy a nagy jólét, a tele has, a szép házak, a sok pénz majd felfuvalkodottá teszi népét és hálátlanná, ez ránk is veszélyként leselkedik.

Hogy megfeledkeztünk életünkben arról, hogy mindig Istent illeti mindenért a hála. Megfeledkeztünk arról, hogy Isten nélkül nem szabadulhattunk volna meg, Isten nélkül nem élhetnénk most életet, Isten nélkül nem lehetne semmiért sem hálaadásunk, Isten nélkül ma nem lenne semmi az asztalunkon.

Mert bizony ebben a világban főleg gyakori az a gondolkodásmód, amiről az ige beszél:

Az én erőm és hatalmas kezem szerezte nekem ezt a gazdagságot!

Kedves testvérek! Hányan gondolkodnak így életükről, gazdagságukról, sikereikről!

De ki kell mondani, bármennyire is fájó az emberi önzés, és önértékelés számára, de Isten nélkül, az ő kegyelmes megtartó ereje nélkül, az ő mindent átfogó teremtő akarata nélkül, az ember nem juthat semmire sem.

Luther Márton fogalmaz az élet számtalan ajándékáról így:

„Isten mindezt csupán atyai, isteni jóvoltából és irgalmasságából adja, és én arra sem érdemes, sem méltó nem vagyok.”

És mégis kapom, és mégis minden nap kapom.

Gyermekek lépnek feljebb "Jákób létrája

Hogy miért? És hogy mi lehet ennek az üzenete számunkra?

Én azt hiszem, azért, mert az Úr Isten szereti az embert. És ezt a szeretetet ő azzal a gazdagsággal fejezi ki, amivel ellát minket napról napra.

De nem csak testi szükségletünket, hanem lelki szükségletünket is akkor, amikor szeretetét kinyilvánítva életét adta értünk a kereszten.

Kedves Testvérek! Ha mindebbe belegondolunk és felfogjuk, Isten kegyelmét az életünkön, akkor előbb utóbb arra is rádöbbenünk, milyen jó is Istenhez tartozni! Milyen jó ilyen Isten hinni és ilyen Istennek hálásnak lenni.

Olyan Istennek, akiről tudhatjuk, hogy szeret minket, és aki egyszülött fia élete árán bebizonyította végérvényesen szeretetét az ember iránt, és megnyitotta előttünk nem csak a bőséges élet kapuját, hanem az örök bőség, az örök boldogság országát is.

Gyakorolnunk kell ebben a mai világban a hálaadást, de azt hiszem, ha Isten gazdag kegyelmére nézünk, amivel elhalmozott ebben az évben minket, és elhalmoz minket napról napra, akkor talán szép lassan a hálaadás már nem is kell gyakorolni, hisz életünket teljesen átjáró megszokássá válik.

Én kívánom mindannyiunknak ennek a csodának, folyamatos és folytonos Isten iránti hálaadásnak a megélését.

Ámen