Vízkereszt utáni 5. vasárnap igehirdetési igéje

Igehirdetési ige: 1Tessz 2, 8-13

Mivel így vonzódtunk hozzátok, készek voltunk odaadni nektek nemcsak az Isten evangéliumát, hanem a saját lelkünket is, mert annyira megszerettünk titeket. Hiszen emlékeztek, testvéreink, a mi fáradozásunkra és vesződségünkre: éjjel és nappal dolgoztunk, hogy senkit meg ne terheljünk nálatok, és úgy hirdettük nektek az Isten evangéliumát. Ti vagytok a tanúim és az Isten: milyen szentek, igazak és feddhetetlenek voltunk közöttetek, akik hisztek. Aminthogy azt is tudjátok, hogy mint gyermekeit az apa, mindenkit egyenkéntintettünk és buzdítottunk, és kérve kértünk titeket: éljetek az Istenhez méltó módon, aki az ő országába és dicsőségébe hív titeket. Ezért mi is szüntelenül hálát adunk az Istennek, hogy amikor hallgattátok az Istennek általunk hirdetett igéjét, nem emberi beszédként fogadtátok be, hanem Isten beszédeként, aminthogy valóban az, és annak ereje munkálkodik is bennetek, akik hisztek.

Kedves Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban! 

Pál apostol szereti ezt a gyülekezetet! Szereti a Tesszalonikában élőket!  Szereti őket mert azt látja rajtuk, hogy erejükön felül teljesítenek. Hogy mindent megtesznek az evangéliumért, hogy megbecsülik a lelki vezetőjüket és megbecsülik egymást is!

És valóban ha belegondolunk, kit szeretünk, vagy milyen közösséghez szeretünk tartozni, akkor az-az egyszerű tapasztalat, hogy mindig oda, ahol megbecsülnek és elfogadnak minket, ahol szeretet teljes légkör uralkodik. Sőt, keresztyén emberként hozzátehetjük, az ember oda szeret tartozni, ahol a keresztyén értékeket figyelembe veszik.

Ebben a gyülekezetben mind a kettő megvolt. Jó légköre volt és mégis odafigyeltek a keresztyén értékekre. Nem csak jól érezték magukat egymással Tesszalonikában a gyülekezet tagjai, de Krisztusban voltak egyek és érezték jól magukat. Nem a társaság, az apostol, vagy kitudja mi tartotta, forrasztotta őket egy közösséggé, hanem Krisztus hívta el őket és a benne való hit tette őket gyülekezetté.

Pál ezért örül, Pál ezért boldog és ezért is szereti tiszta szívből ezt a gyülekezetet. Mert erős hittel fogadták be az igét, olyannyira, hogy messze földre eljutott híre az ő mély Krisztusban gyökerező hitüknek. Ehhez a közösséghez bizony jó volt tartozni. Mert más alapokon állt, mint a többi emberi közösség.

Én magam sokszor tapasztaltam már meg fiatal korom ellenére is ebben a földi világban, hogy bizony minden kapcsolat, minden közösség, minden gyülekezet sérülékeny és mivel emberek alkotják törékeny is egyben. 

Olyan sokszor látta már azt az ember, hogy keresztyén közösségek mentek tönkre, szűntek meg azért, mert az emberek nem értették meg egymást. Milyen sokszor tapasztaljuk meg akár közösségeinkben is, hogy valaki csak azért, mert összeveszett társával a gyülekezetben inkább már nem akar istentiszteletre járni! Ahol ilyen megtörténhet, ott ki kell mondani a fájó diagnózist. Nem volt Krisztusban gyökerező a közösség, mert ahol Krisztus az Úr, ahol Krisztusra épül a közösség, ott egészen személyesen és megrendítően lehet megtapasztalni a szeretetközösséget.

Mi kell hát ahhoz, hogy mi valóban Krisztus követők lehessünk?

Nincs más megoldás, mint meg kell hallani ebben a zajos világban is számtalan szavát, felénk szóló üzenetét az Úr Jézusnak!

Ez a kulcs! Az ő hangját meghallani! Az ő hangjára figyelni! Felvenni vele a kapcsolatot.

Egy alkalommal jól emlékszem, elmentem egy ismerősöm munkahelyére, és az egyik munkatársa, aki rég tudta már, hogy lelkésznek készülök, mikor meglátott, és kezet fogtunk minden bizonnyal egy beugratós kérdést akart feltenni nekem és azt kérdezte: "Te szoktál beszélgetni az Isteneddel?"

Minden bizonnyal csőbe akart húzni, és arra akart kitérni, hogy az Istennel nem lehet személyesen kommunikálni, de én megleptem őt és jól emlékszem, hogy azonnal és határozottan válaszoltam neki: "Hogyne! Persze, hogy szoktam beszélgetni Istennel."

Emlékszem arcára fagyott a mosoly, mert az Istennel való kapcsolat ebben a mai világban bizony ilyen döbbenetet kelt az emberek számára. Az, hogy valaki reggel, délben, vagy este imára kulcsolja a kezét, megdöbbenést kelt az ember számára. 

Nagy tapasztalata itteni fél évemnek, hogy nem tudunk imádkozni, nem tudnak a családok kommunikálni Istennel! Ez kedves testvérek ez az igazi katasztrófája az egyháznak! Itt kezdődik minden gyengeségünk és amikor számon akarom kérni a hittanos gyermeken, hogy miért neveti el a Miatyánk szavait, akkor megdöbbenek és elszégyellem magamat.

Hát ez az ő hibája? Ez az ő vétke? Nem inkább annak a világnak, ami elmaterializál mindent? És most még konkrétabban fogalmazok, mert a helyzet súlya megköveteli: nem nekünk szülőknek, nagyszülőnknek, lelkészeknek a hibája mindez, hogy az első és legalapvetőbb kapcsolópontot az ÚR Istennel nem tartjuk fontosnak tanítani a gyermekeink számára?

Én jól emlékszem arra a pillanatra mind a mai napig, amikor nagymamám leült mellém 4-5 éves koromban és tanított imádkozni. Mind a mai napig bennem van az a pillanat, ahogy figyelmeztetett a rendszeres imaéletre!

És az ember, amikor tényleg élete veszélybe, mélypontra jut, akkor döbben rá igazán arra, hogy micsoda erő van abban, hogy tudok az Istennel szót váltani, hogy van kapaszkodóm, van vigasztalóm és van tovább vezetőm a bajban!

Az a Krisztus, akihez bármikor fordulhatok imában.

A gyermekek számára nem evidencia az, hogy este lefekvés előtt elmondják szép imádságunkat: "Én Istenem jó Istenem lecsukódik már a szemem..."

Én azt hiszem itt kezdődik minden. Ez az első probléma. Nem tudunk az Istennel kommunikálni.

De az Istennel nem csak az imádság keretében lehet találkozni. Ezt se felejtsük el! Azt mondta Jézus: az igében, személyesen szól hozzánk. És akkor amikor Pál apostol a számára igen kedves gyülekezethez szól, akkor pont erre a Jézusi figyelmeztetésre hívja fel a figyelmüket.

Milyen jó, hogy a hallott igét, az igehirdetést, a Krisztusról szóló bizonyságtételt nem felesleges beszédként élték meg. De nem is úgy, mint emberi beszéd.

Valóban sokszor feltett kérdés mikor lehet Istennel kommunikálni? Az egész Istentiszteletünk testvérek az Istennel való személyes találkozás színtere. Amikor megszólal a harang, amikor felcsendül az orgona hangja, amikor imára kulcsoljuk a kezünket, mind mind egy-egy apró lehetőség Istennel találkozni, Istenhez közel kerülni.

És az igehirdetés is ilyen alkalom. Az igehirdetés nem arra szolgál, hogy a lelkész megmutassa magát. Hogy azt figyeljük, milyen szépen beszél, milyen megragadóan prédikál.

Az igehirdetést akkor értjük jól, ha nem a külsővel foglalkozunk, hanem a belsővel. a tartalmával, a mondanivalójával.

Az igehirdetés akkor jó, ha Krisztushoz vezet, Krisztusra mutat, Krisztusról tesz bizonyságot, mert ha ilyen az igehirdetés, akkor ott személyesen az Isten szól a lelkész által a gyülekezet számára. Akkor az személyesen az Isten szava! Nekünk lelkészeknek ezt megélni, és a komolyan venni kő kemény feladat. Óriási teher is. Hogy szavaimat, gondolataimat az Isten fel akarja és fel tudja használni, hogy hitet ébresszen benned, hogy Krisztushoz vezessen téged!

De hasonlóan nagy kihívás az ige hallgatójának is az, hogy minden esetben úgy érkezzen meg az Isten házába, hogy alkalmas legyen a szíve az ige befogadására, Krisztussal való személyes találkozásra. És itt az imádságos élet és az istentisztelet összekapcsolódik.

Egyszer valaki azt mondta, az imádság az Istentisztelet bölcsője. Abban születhet egyedül meg, mert az kell hogy megelőzze, azzal kell belépni Isten házába, azzal kell elkezdeni az alkalmat, azzal kell végigkísérni, azzal kell befejezni, és azzal kell hálát adni az Istentisztelet ajándékáért.

És valóban testvérek! Istentiszteleti életünk és ezáltal gyülekezetünk közössége is akkor fog megújulni, akkor fog erősödni, akkor válik szerető közösséggé, ha így állunk hozzá mindannyian az Isten ügyéhez. 
Szüntelen imádkozással és folyamatos igeolvasással!

Ámen